Furcsa, hogy vannak pillanatok, amikor egyszerűen átfut testemen a hideg és úgy érzem, összegyűltek a könnyek a szememben és csak egy pillantás és kicsordul. Sír a lelkem. Mikor a test már nem bírja tovább. Ahogy az Angyalok városa című filmben magyarázza Nicolas Cage. Ehhez legtöbbször nem kell nagy esemény, vagy nagy hatás, egy apró mondat, egy apró pillantás, egy agyamban cikázó gondolat elég! Sokszor nem is gondoljuk végig, sőt nem is igazán foglalkozunk vele, hogy milyen hatások érnek, vagy érhetnek minket. Nem vesszük észre a testünk jelzéseit, sőt ebben a mai világban (bár ez lehet h régen is így volt) inkább el akarjuk ezeket rejteni, nemcsak mások, hanem magunk elől is. Menekülni akarunk. Miért menekülünk? Hova menekülünk? Mi az amitől ennyire félünk? Az érzéseinket kifejezni, átélni nem egyszerű dolog, de olykor csodálatos és kimaradni belőle, vagy elnyomni ezt az érzést talán az egyik legrosszabb, de persze praktikus viselkedésünk. Praktikus, mert megvédjük magunkat valamitől, valami olyan érzéstől, amit igazán nem is ismerünk, lehet, hogy jó, lehet, hogy fantasztikus érzésről maradunk le, de a fájdalom elkerülése érdekébe inkább elnyomjuk. És nem ez az egyetlen érzés, amit elnyomunk, hiszen gondoljunk csak bele, ha fáj a fejünk, fáj a hátunk, hasunk, vagy valami a testünkön, testünkben, mit csinálunk, elnyomjuk. Igen gyógyszerrel elnyomjuk a fájdalmat. Nem hogy megtudnánk az okát, elnyomjuk, nem akarunk tudomást venni róla, el akarjuk felejteni, és sikerül is egy pár órára. De ez csak pillanatnyi érzés. Elmúlik a gyógyszer hatása és újra ott a fájdalomérzet. Akkor mire volt ez jó. Hazudtunk önmagunknak, a testünknek, bár az nem hazudik, ha valami baj van jelez, csak nem vagyunk még olyan viszonyba magunkkal hogy ezt észrevegyük időbe. Sok esetben egy kis csönd kell, és magány, hogy figyelhessünk igazán magunkra. Hogy megfigyelhessük, mitől borzong meg a testünk, mitől sír a lelkünk és mitől lesz boldog a szívünk. Úgy igazán!
